Svájc és a holokauszt túlélői

Semleges országként Svájc nagyjából sértetlenül vészelte át a második világháborút. Kik a svájci holokauszt-túlélők? A túlnyomó többség akkoriban nem volt svájci állampolgár. Inkább a Német Birodalomból vagy más európai államokból érkeztek, és zsidóként közvetlenül érintettek a náci üldöztetésben. Néhányan túlélték a koncentrációs és megsemmisítő táborokat, másoknak sikerült elmenekülniük vagy elrejtőzniük. Legtöbbjük csak a második világháború után érkezett Svájcba.


1933 és 1938 között több ezer olyan ember érkezett Svájcon keresztül más országokba, akiket zsidóként, politikai ellenzékiként, romaként és szintiként, Jehova tanúiként vagy homoszexuálisként kiközösítettek és üldöztek. A háború kitörése után azonban a hatóságok által kitartóan követelt "továbbutazás" aligha volt lehetséges, így több százan maradtak Svájcban, és itt maradtak életben. Mivel Svájc lezárta a határokat a menekültek előtt, 1939-től kezdve csak az illegális útvonal maradt. Miután megkezdődött a zsidók deportálása, és Svájc sokak számára az utolsó esélyt jelentette, több ezer zsidót utasítottak vissza a határon, noha a hatóságok 1942-től tudták, hogy gyilkossággal fenyegetik őket.


Másrészt azokat, akik titokban eljutottak az ország belsejébe, már nem deportálták, hanem táborokba internálták. Így a háború végén több mint 50 000 menekült volt Svájcban - közülük mintegy 20 000 zsidó -, bár Svájc 1944 júliusáig nem ismerte el a zsidóüldözést menedékjogot nyújtó oknak. Mivel az állam csak későn kezdett el foglalkozni a menekültekkel, a költségeket magán segélyszervezeteknek kellett átvállalniuk. Így a Svájci Zsidó Jóléti Szervezetek Szövetsége hosszú éveken keresztül több ezer emberről gondoskodott, és a mintegy 19 000 svájci zsidó, valamint ernyőszervezetük, a Svájci Zsidó Hitközségek Szövetsége hatalmas anyagi terheket viselt. Az Amerikai Zsidó Közös Elosztási Bizottság támogatta őket.


A háború befejezése után Svájc humanitárius segítséget nyújtott, és lehetővé tette például, hogy a buchenwaldi fiatalok szanatóriumokban gyógyulhassanak. Hamarosan ismét el kellett hagyniuk az országot. Az 1956-os magyar felkelés és az 1968-as prágai tavasz után több ezer menekültet fogadtak be. Köztük voltak a holokauszt túlélői, akiket akkoriban nem a nemzetiszocializmus áldozatainak, hanem a kommunizmus ellenfeleinek tekintettek. Az a tény, hogy Svájcban is vannak holokauszt-túlélők, csak a szunnyadó vagyonról szóló vita és a "Bergier-bizottság" történelmi vizsgálatai során került a nyilvánosság elé az 1990-es évek végén.
2017/2018-ban Svájc volt a Nemzetközi Holokauszt Emlékszövetség (IHRA) elnöke. "Az utolsó svájci holokauszt-túlélők" című kiállítás a holokauszt utolsó szemtanúinak és leszármazottaiknak ad szót.

Dr. Gregor Spuhler és Dr. Sabina Bossert

Az ETH Zürich Kortárs Történeti Archívuma

TANÚSÁGTÉTEL: EMLÉKEZET ÉS TÖRTÉNELMI TANULÁS

A kiállítás középpontjában a holokauszt túlélői és az üldöztetéssel kapcsolatos emlékeik állnak. Mit tanulhatunk a kortárs tanúkkal való találkozásból?


A félelem, az üldöztetés és a rokonok elvesztése mély és helyrehozhatatlan sérüléseket okozott nekik, akik akkor még gyerekek és fiatalok voltak. Az utolsó búcsú, az utolsó találkozás az apával, az anyával, a testvérekkel kitörölhetetlenül beleégett az emlékezetbe. Ugyanakkor az idézetekből kiderül, hogy a tanúk életük során nagyon különböző módon próbálták kezelni ezeket a sérüléseket.


A túlélők tudják, hogy ők kivételek. Szerencsések voltak, ugyanakkor úgy érzik, hogy nem érdemelték meg ezt a szerencsét. Hogy ők maguk miért maradtak életben, miközben rokonaikat meggyilkolták, nehezen magyarázható, és egyesek számára nagy teher.


A holokauszt, amely népirtásként és civilizációs szakadásként felfoghatatlan tömbként áll a 20. század történelmében, a kortársak beszámolóiban válik élővé és kézzelfoghatóvá. Történeteik bizonyítják ezt: A holokauszt nem leírhatatlan vagy elképzelhetetlen. Ez a könyv számos esemény eredménye, amelyek több éven keresztül zajlottak különböző európai helyszíneken. Ez nem egy primitív társadalom, hanem egy kultúrnemzet műve volt. A korabeli tanúk nem barbárokról és vadállatokról beszélnek, hanem más emberekről - emberekről, akik kegyetlenül kínozták őket, akik "csak a kötelességüket tették", akik csak nézték vagy félrenéztek, vagy akik segíteni próbáltak.


Sokáig alig hallgattak a túlélőkre. És sokan közülük évekig, évtizedekig nem tudtak vagy nem akartak beszélni az üldöztetésükről. A holokauszt feldolgozásának fontos része, hogy meghallgassuk őket. A holokauszt magyarázata viszont a történeti kutatás feladata, amely az áldozatokra, az elkövetőkre és a szemlélőkre egyaránt összpontosít.

Dr. Gregor Spuhler

Archive for Contemporary History at ETH Zurich